Cím: Aokigahara
Fejezet címe: Első rész
Kategória: blogregény
Zsáner: fantasy, horror
Besorolás: whump, mystery, dark,
Korhatár: 14+
Egy mondatos leírás: Shirley feleslegesnek érzi magát, és felindulásból cselekszik.
Idő: ismeretlen
Helyszín: LA, USA
Terjedelem: 687 szó
Oldalak száma (Word - A4): 2
Inspiráció: Pinterestről származó képek, gifek, film
Figyelmeztetés: trágár beszéd
Megjegyzés: egy régi történet újra gondolt változata. Remélem, elnyeri a tetszéseteket ez a fajta indítás is. A régi bloghoz a linket ITT találjátok.
Megjegyzés2: Hiába magyarázkodnék ismét, a Mikulás ebben az évben késett egy pár napot. De őszinte szeretettel és kíváncsisággal hozta el nektek az Aokigahara első részét. Be kell vallani, nem sikerült hosszúra, sőt. Talán direkt nem tettem elegendővé.
Első rész
A feje elképesztően sajgott, ahogy a doktor kimondta azokat a szavakat.
— Most ezzel azt akarja mondani, hogy meg fogok halni? — kérdezte kétségbeesetten. Szőkésbarna hajába túrt, majd kifújta a levegőt. A szíve sajgott, mert nem tudta, mi tévő legyen. Sírjon, vagy csak tomboljon? Esetleg félig ülve csak nyugodtan próbálja meg átvészelni a tényeket? Shirley szava elakadt, ahogy a doktor épp ellenkezőleg
rázta a fejét. — Nem, Miss Mowbray.
Együtt lehet vele élni. De a szívritmuszavar nem játék, és magának a legrosszabból jutott ki. Kap rá gyógyszert. Ha rendesen szedi, sem elájulni nem fog többet, sem szédülni, és még talán a mellkasa sem fog szorítani. – Morogta a doktor.
— Meddig kell még itt lennem? – Shirley zavarodottan forgolódott az ágyon.
—Nemsokára hazamehet. — Mondta a doktor, majd kifordult a szobából.
Pár nappal később Shirley már tényleg otthon volt a húga és annak férje társaságában. És valóban jobban volt. Éppen önfeledten beszélgettek a kanapén az esti filmnézés közben. Jay és Jason alapvetően nem voltak önteltek. Tény, hogy jó családi körülményeket sikerült kialakítaniuk, de az is, hogy egyikük sem volt szent. A falakon aranyozott díszek lógtak, és a hatalmas házban szinte el lehetett volna tévedni, ha nem ismerték volna ki minden zeg-zugát az alatt a pár év alatt.
Egy fél órával később, amikor már a két gyereket, Davidot és Amandát is lefektették aludni, Shirley titokban azt kívánta, hogy bárcsak őt is valaki még ilyen szeretettel dugná a pihe-puha takaró alá, mint azt a két csöppséget.
Bár már egy ideje tudta, hogy a testvére terhére van, mégis maradt. Maga sem értette a helyzetet, nemhogy még tegyen is ellene valamit. Egyelőre bőven elég energiájába tellett elfogadnia azt, hogy beteg lett.
— Jól vagy? — Shirley Jason erőteljes, rekedtes hangját hallotta maga mögött.
Csak bólintott. A nyugtatók még mindig a hatásuk alatt tartották, de lassan már kezdett kitisztulni a feje.
— Mintha két kiló burgonyával vágtak volna fejbe, de élek. — Egy lágy mosolyt vetett a férfi felé, és felkelt. Elindult, hogy a szobájába menjen, de lábai nem hagyták, hogy előrébb lépjen.
— Semmi baj — Jason felkarolta, majd vissza segítette a már a leüléstől megrogyott kanapéra. Mintha csónakba zuhant volna, úgy pattant le. Mert tényleg órákon keresztül csak ott ült, és nézett. Kattogott.
— Köszönöm. — Motyogta.
Jason csak kedvesen mosolygott, de belül mélyen semennyire sem kívánta ezt. Nem akarta, hogy Jay még jobban sajnálja, és még jobban próbálkozzon megmenteni őt. A férfi otthagyta, miután lefeküdt és magára húzta a pokrócot, amit még a filmnézés előtt hozott ki magával a szobájából.
— Shirley, nem kérsz egy forró teát? — Kukkantott be Jay a boltíven keresztül. Jason megingatta a fejét és elhúzta a száját. És a lány látta.
— Nem, köszönöm. Menjetek csak pihenni — mondta. — Majd én is fel botorkálok. — Mosolygott.
Érezte azt, amit nem kellett volna. Jason féltékenységét és irigységét. Mintha Jay vele nem foglalkozott volna annyit mint Shirley-vel vagy a gyerekekkel. Pedig Jay tényleg igyekezett mindenkinek a kedvére tenni. És az esetek kilencvenkilenc százalékában sikerült is neki.
Ahogy a pár felért a lépcsőfordulóba Shirley megragadta a távirányítót és kikapcsolta az eszközt.
— Ekkora baromságot — morogta. — Mégis mi a frásznak kellett megmenteni, ha nem is éreznek fontosnak.
Aztán amikor már majdnem elaludt volna, hangos morgásra ébredt. A gyerekek macskája, Damien visszatarthatatlanul dörgölte a fejét Shirley lábához, és dorombolt. De olyan hangosan, hogy a lány nem is a csiklandós érzésre ugrott fel a kanapén, hanem a hangra.
— Damien, az anyá… — fújtatott. — Szőrgombóc.
Ahogy hajába túrt egy eléggé ismeretlen érzés kerítette hatalmába.
— Mintha… Mennem kéne.
Felkelt, és elindult a szobája felé. A gyógyszer már teljesen kiürült belőle, be kellett volna vennie a másik adagot, de hagyta. Józan akart lenni, nem pedig egy félig bedrogozott, félig agyament lány.
Az járt az eszében, hogy el kéne tűnnie. De mégis hogyan? Levelet nem hagyhat, mert fix leírná, hogy hová ment. És nem akarta, hogy tudják a tartózkodási helyét. Viszont szó nélkül sem akarta elhagyni a testvérét, hiszen rajta látszott, hogy szívesen belebolondulna ebbe az egész történetbe, csak Shirley kedvéért.
Mikor belépett a szobája ajtaján meglepődve látta, hogy a ruhái még mindig becsomagolt állapotban várakoztak a kipakolásra. De semmi problémája nem akadt ebből, hiszen a hirtelen feltörő mély érzéseknek köszönhetően szimplán csak a szerteszét hagyott apróságokat kellett visszapakolni a bőröndjébe ahhoz, hogy útnak indulhasson.
