Egyszer itt, egyszer ott

     Hili-halihó. 

    2023. január 1-én voltam itt utoljára, és úgy érzem, hogy beszámolóval és egyben bocsánatkéréssel tartozom. 

    Tavaly év elején rengeteg bejegyzés volt folyamatban. Viszont miután véget ért a kétéves kapcsolatom - ami teljesen felemésztett lelkileg is és mindenhogyan is - úgy döntöttem, hogy pihenek és magamra szánom az időt. Úgy éreztem, hogy még én sem ismerem magam teljesen ahhoz, hogy egy normális, felelőségteljes párkapcsolatban élő ember legyek. (És őszintén? Szerintem nem szeretett már egy ideje, sőt. De hát már kit érdekel, azóta sokkal jobb minden!) Aztán a nyár úgy elment, hogy csak néztem. A munkahelyem egyre csak hajtott és hajtott egészen addig, ameddig meg nem untam és ott nem hagytam, így most már hála istennek egy mondhatni jól fizető, nyugis helyen dolgozok. Igaz vannak húzós napok, de szuperül érzem magam itt. (Persze nem tervezek itt sem hosszú távra, viszont tapasztalatnak jó.) 

    November közepén megismertem egy srácot, akivel először találkozni sem akartam. Aztán a találkozó végén oda jutottunk, hogy megbeszéltük, hogy együtt szilveszterezünk. És ez így is történt, úgyhogy most már egy csomó mindent "kell" ünnepelni év végén. Tiszta jó, nem? Először, amikor mondta, hogy képes miattam négy (4!) órát vonatozni délutános műszak után, hogy egy fél napot együtt lehessünk, azt gondoltam, hogy gyerek, ilyen nincsen. Aztán nagy nehezen oda értem, és esküszöm, rá sem mertem nézni. Még így közel egy év távlatából is olyan csodálatos, hogy létezik még olyan férfi, aki kinyitja előtted az ajtót, aki ha tetszik, ha nem virágot visz neked a munkába meglepetésként, és random megjelenik. Csodálatos dologban van részem skacok, az biztos.

    Az év eleje valami borzalmasan nehéz volt. Minden a nyakamba szakadt, apu meghalt és folytatódtak a hagyatéki tárgyalások, meg a szokásos tortúra. Kiderült, hogy van egy lány féltesóm. És olyan, mintha magamat látnám pár évvel ezelőtt. Ijesztő. 

    Nyáron életemben ennek a csodálatos embernek köszönhetően eljutottam külföldre nyaralni. Bejártuk Splitet, Karlobagot, a Brac szigetet. Egy élmény volt, és innen is köszönöm neki, bár ezt most nem fogja tudni, hogy leírom. Két szálláson szálltunk meg, amik gyönyörűek voltak. Az elsőhöz tartozott egy pizzéria, ahol ettünk, mielőtt felmentünk az apartmanba. Ott egy éjszakát töltöttünk, Splitben pedig négyet.

    Azán most eljutottam odáig, hogy végre megírtam ezt a bejegyzést. 2024.10.16-án jött a fejembe. Eszembe jutott a régi blogger közösség, hogy mennyire vártam, hogy hazaérjek a suliból és pattanhassak a gép elé. Hiányzik, de elmúlt. Ahogy sajnálatos módon Liam Payne is. Nem tudom, hogy hányan vagyunk itt 1D fanok, de engem olyan szinten szíven ütött, hogy 16-a óta nem tudok őszintén nevetni. Jó, persze megy az, ha tényleg megfeledkezek minden külső sz*rról, de egyébként nagyon nehezen. Tudom, hogy a csapból is ez folyik, és már valószínűleg mindenkinek a t*ke kivan így Halloween alkalmából vele, de úgy éreztem, hogy muszáj vagyok pár sort írni Liam emlékére.

    Szóval drága Liam Payne, köszönöm! Köszönöm, hogy megtanítottál feltétel nélkül szeretni, önfeledten nevetni és boldognak lenni akkor is, ha körülöttem minden romokban áll. Köszönöm, hogy ennek a csodálatos közösségnek a tagja lehettem és azt is, hogy megismerhettelek benneteket, Niall, Zayn, Harry, Liam és Louis. Liam, én szeretném, ha a lelked örökké nyugalomra találna most már, és a kisfiad is úgy emlékezne rád, ahogy a Directioner közösség: boldogan, mosolyogva, életvidáman.

    Végezetül pedig köszönöm, ha idáig elolvastad, és velem tartottál.

    Nem szerettem volna eltűnni, így a háttérben tevékenykedtem, de csak laposan, szóval hoztam nektek egy kis ízelítőt a Louxiter kilencedik fejezetéből. (A történet azért nem olvasható, mert kiadásra szánom. A tervezett befejezése a kéziratnak: 2025. Június. A kiadás tervezett időpontja: 2025. október 16., Liam emlékére.)

És hogy a közeljövőben mire számíthattok tőlem? Őszintén? Még én sem tudom, de igyekszem visszatérni. Egy biztos: a háttérben mindig itt voltam, és itt is leszek. 

__________________________________________________________________

RÉSZLET

Cím: Louxiter - Az örökös

Fejezet címe: Kilencedik fejezet - A válasz

Zsáner: misztikus, fantasy

Kategória: regény
Korhatár: 14+

Helyszín: Déli Birodalom, Louterra, Louxiter

Idő: 2016. március
Inspiráció: Pinterestről származó képek, gifek, spotify zenék
Figyelmeztetés: trágár beszéd

***

Kétségbeesetten futottam a korláthoz, a torkomban mégnagyobb gombóc kerekedett, mint eddig volt. Peggy egy hófehér ló hátán ülve vágtatott előre a sereg élére a domboldalon, egyszer látható volt, egyszer nem. Pár katona lóháton ült, csillogó felszerelésben, páran maguk voltak a lovak emberi fejjel.

Aztán amikor előre ért, ismét kiáltott:

– David, a kaput! Most! – a barna csuklyás férfi - aki jobban hasonlított egy szerzeteshez, mint egy kapuőrhöz - sietve megfogta a kötelet, a karjába összpontosította minden erejét, majd húzni kezdte. A vaskapú hatalmas nyikorgással emelkedett fel. Eddigre a töredékek – szellemek és társaik - már az irányításuk alá vették a domboldal felét, és a hátra maradt, kétségbeesett embereket próbálták egy helyre toloncolni.

– Mindenki előre! Violetért! – kiáltott Peggy a csillogó kardját maga elé tartva amint a kapu felemelkedett, majd a lova ágaskodni kezdett, a kardjából pedig fekete és vörös színcsóvákákat kezdett kilőni, ami elsősorban a boszorkányokat célozta meg.

– Randall! Vidd ki őket innen! – kiáltott Fred a rókára, aki szó nélkül leugrott az erkélyről, és az alatta levő tetőn végig csúszva érkezett a földre. Az emberek rémülten, egymást szinte agyon taposva próbáltak meg bejutni a hatalmas vaskapun, amely a menekülő útvonalat biztosította.

Aztán mi következtünk Freddel. A férfi egy pillanat alatt ketté tört egy faágat, ami az erkélyre lógott, leugrott, végig futott a tetőn, lendületből elugrott és a földre érkezett, majd amilyen gyorsan csak tudott, szaladni kezdett a bejárat felé. Félúton egy elég ronda boszorkány állt az útjába. Egyszer kutya képében, egyszer normális alakjában próbálta meg legyőzni Fredet, de nem sikerült neki.

Indokolatlanul indultam meg én is előre, holott lehet jobban tettem volna, ha elmenekülök. De nem hagyhattam őket cserben. Felkaptam egy cserépdarabkát, majd hozzá vágtam az éppen felmászni készülő hatalmas pók fejéhez, aki azonnal emberi alakot öltve gurult le a tetőről, majd egy oszlopra felhúzva végezte. A teste elpárolgott, engem pedig elért a tudat, hogy megöltem valakit. Valakit, aki ártani akart a barátaimnak és nekem. Vérszemet kaptam, fogalmam sem volt arról, hogy mit csinálok, csak a tanult varázsigékkel dobálóztam minden ellenfél felé, aki velem szembe jött. Aztán megtorpantam, és elkapott a félelem. Levert a víz, és visszavonulót fújtam volna, ha Fred nem lett volna veszélyben. Két elég erős boszorkány szorította a falhoz, aztán egy egyik felemelve tartotta és fojtogatni kezdte, míg a másik egy varázslatot próbált végrehajtani.

Felmordultam, aztán futni kezdtem feléjük. Ismét elárasztott a düh, az égről pedig egy hatalmas dörrenés hallatszott. A Fredet fojtogatóra koncentráltam ameddig futottam, közben pedig sorra löktem el magam elől a félhalottakat, akik zombi üzemmódban próbáltak megállítani valami olyan szöveget morogva, hogy: „Most megvagy császárnő”. Mindet kikerültem, bár egy ketten sikeresen elszakították a ruhámat néhány helyen, és a bőrömet is felsértették. A koncentrációm viszont egy pillanatra sem hagyott alább. Mindennél jobban szerettem volna, ha az amelyik Fredet tartja, meghal. Amikor odaértem a csizmám szárában tartott késhez nyúltam, és ameddig Fred kiszabadult, én megöltem azt, amelyik varázslattal készült. A sikolya fülfájdító volt, amikor beleszúrtam a szívébe a kést. De nem érdekelt. Fred egy pillanat alatt lerázta magáról a másikat, és elém lökte, hogy én vessek véget a nyomorúságos életének. Én ezt a megtisztelő feladatot meghagytam inkább neki. A földön fekvő felé bólintottam, majd felmásztam az erkélyre.

Ismét átjárt a félelem, de valamiképpen biztonságban éreztem magam.

Idefentről sokkal jobban látni az egész harcot. Láttam, ahogy egy pár társunk elesik, majd az utolsókat vergődve végleg feladja a harcot. Peggy viszont a fénycsóváival viszont egyetlen egy dologra koncentrált, és senkit nem volt hajlandó megölni még akkor sem, ha felugrottak a lova hátára, hogy megöljék. Ő is azt kereste, akit én.

Felnéztem az égre, és elkiáltottam magam, amire az erkély alatt levők többsége felfigyelt.

Csak egyetlen lehetőségem maradt. Mégpedig az, hogyha megpróbálom megölni a vezetőt. Viszont vele még nem találkozott egyikőnk sem. Az egész támadás váratlanul történt. De vezető nélkül ki küldhette őket a halálba?

A szívem majd kiugrott a helyéről, olyan hevesen vert és egy pillanatra megszédültem. A talaj mozogni kezdett alattam, ahogy a maradék erőmet próbáltam összpontosítani.

– Ha ezt sikerül legyőzzem, akkor a többi már csak részletkérdés – motyogtam.

– Violet, a falak! – kiáltott Fred, miközben igyekezett leütni egy fekete csuklyás boszorkányt, hogy varázsolni tudjon.

Az eddig hibátlan állapotú falakon most egy farkasokkal és különféle lényekkel teli felsorakozott hadsereg állt. Onnan próbálták bombázni mindenféle varázslattal a bekerített várost. Körbe nézve nem láttam mást, csak pusztítást és áldozatokat. Mivel a boszorkányok és e-félék teste halál után elpárolgott vagy elporhadt, így csak a mi fajtánk volt elszórtan a városban. Az emberek és képességnélküliek többsége a földalatti utakon próbált meg elmenekülni Randall vezetésével.

Az erőm már a végét járta, mivel még nem voltam elég tapasztalt az ehhez hasonló dolgokban, úgyhogy egy csapással kellett elrendeznem az egész kalamajkát.

Egy éppen felettem repülő szellem nevetni kezdett.

– Ennyire félsz, hogy már kiáltozol, Violet? – előttem termett, majd felnevettem.

– Ó, azt várhatod, hogy majd pont én féljek ilyen kis semmirekellő néptől, mint a tietek! – kiáltottam, mire a szellem visszafordult. Még mielőtt megtámadhatott volna elmotyogtam egy varázsigét, amit még Fred mutatott.

– Ex’ veherz! – A szellem hatalmas puffanással a földre esett. Szakadt ruhája lassan omlott utána.

– Mi a... – értetlenkedett. – Mit csináltál te velem? – szürke haja égnek állt, majd vergődni kezdett.

Elé sétáltam, és faggatni kezdtem. Meg akartam tudni, hogy ki a vezetőjük, hiszen ahhoz, hogy nyerni tudjunk, őt kell először legyőznöm.

***

– Ha elmondod, nem öllek meg, és szabadon távozhatsz.

Eközben kettő boszorkány próbált meg felmászni az erkélyen. Az egyik erősnek tűnt, az ellen nem lettem volna elég egyedül, a másiknak elég lett volna egy ütés is, de nem hagyhattam ott a szellemet, mivel a lánc már nem sokáig volt használható, így is kezdett kilazulni a szorításából. Egyedül a kés tartotta mozdulatlanul. Fred még időben odaért, és sikeresen kivégezte őket. Az egyiket lelökte, a másikat leszúrta. Hálás tekintetem szinte mindent elárult, és a férfi anélkül is tudta mit szerettem volna, hogy egy szót sem mondtam.

Úgy lihegett, mintha több kilométert tett volna meg futva. A kard, amit valaki oda dobott neki nem volt elég a harchoz, ezért odadobtam neki a késemet mondván, hogy nekem sokkal több képességem van, mint neki, én enélkül is boldogulok.

– Tehát? – tekintetem újra a szellemen ragadt. Láttam a haláltól való félelmet a szemében, de nem szólalt meg. A kezem előre engedve próbáltam meggyőzni. és amikor a penge már a torkánál járt, beszélni kezdett.

Jó fiú.

– Annyit tudok, hogy most a rókára fáj a foguk, nem rád. Te most csak figyelemelterelés vagy, ezért véd téged mindenki – nyögte, majd próbált még hátrább csúszni.

– Hol várja őket? – kérdeztem indulattal teli hanggal, miközben a kést a szíve fölé emeltem. Rettegett. – Hol várja őket? – kérdeztem meg még egyszer.

Fényesen csillogott előttem a tudat, hogy ha Randallt elveszítem, abba belepusztulok. Minden porcikám remegni kezdett, és már majdnem elvesztettem a fejem.

– Hátul – motyogta.

– Hol hátul? – próbáltam megfogni a ruháját, de az kicsúszott a kezeim közül, így feladtam. Az arcomra kiült a pánik, a szívem hevesebben dobogott, mint eddig valaha.

– A földalatti végénél, menj, amíg nem késő – mondta. A szemem felcsillant, és úgy pattantam fel, mintha íjból lőttek volna ki.

Még egy köszönömöt sem morogtam, úgy futottam be az ajtón, ki a szobából majd le a csigalépcsőn, végig a márvánnyal kirakott folyosón. Kicsaptam a nagyajtót, és elkiáltottam magam olyan hangosan, amilyen hangosan csak tudtam:

– Fred, a földalatti vége! Add tovább Peggy-nek! – Nem volt tőlem túl messze, így biztosan hallotta, mert ahogy felismerte a hangom keresésre indult.

Én egyenesen a vaskapu felé vettem az irányt. Az érzelmeim teljesen átvették az irányítást a gondolkodáson felett. Eszeveszettül rohantam végig a fáklyákkal kivilágított, földalatti úton.

– Francba, francba, remélem még nem értetek ki. – Lihegtem.

Az út egyenes volt, se egy kanyar se egy kiugró, ahova esetleg be lehetett volna bújni. Az óvóhely innen körülbelül öt kilométer gyaloglásra van, tehát biztos, hogy nem az alagút végén várta őket, akkor már a sikoltozást is hallottam volna. Az út vége egyáltalán nem látszódott, csak a fáklyák világítottak, mintha soha nem érne véget az egész járat.

Gyors suhogást hallottam magam mögött, hátranézve pedig egy Peggy által felidézett lófejű, gepárd testű állat közeledett. Lassítottam, majd, amikor ő is lassított felugrottam a hátára és úgy száguldottunk tovább.

Hálás voltam Peggy-nek. Így már sokkal több esélyt láttam arra, hogy talán időben odaérhetek.

– Stigák vannak a közelben – szólalt meg az állat, miközben hetven kilométeróra körül futhatott. – Körülbelül tíz percre innen, gyorsabb sebességben öt perc. Kapcsoljak gyorsabb sebességre, Császárnő?

Meglepődtem. Nem hittem volna, hogy Peggy ilyen társat küld mellém.

– Hogy hívnak? – kérdeztem.

– Flo vagyok, felség – morogta.

– Akkor kedves Flo, megköszönném, ha időben odaérnénk.

Azzal a lendülettel Flo vagy kétszeresére növelte saját magát, így a léptei is nagyobbodtak, és három percen belül kiértünk az alagútból. Kint már hallani lehetett az emberek vészkiáltásait, aztán Flo kérdés nélkül ismét magasabb fokozatra kapcsolt.

– Valakit elkaptak – közölte. 

Köszönöm, hogy elolvastad!

Nadin