A szabadság illata [J.L.Armentrout: Obszidián FF]- 0002.

Szép napot!

Cím: A szabadság illata

Fejezet címe: 0002
Kategória: regény, fanfiction

Besorolás: AT, AU, A/A, Mystery,
Korhatár: 14+

Idő: ismeretlen
Helyszín: Forks, Washington Állam, USA

Leírás: az új helyre költözött lány megismerkedik a furcsábbnál furcsább szomszédokkal.
Terjedelem: 2729 szó
Oldalak száma (Word - A4): 8 (másfeles sorközzel)
Inspiráció: Pinterestről származó képek, gifek, spotify zenék
Figyelmeztetés: nincs
Megjegyzés: rengeteg mindennel bővült az oldal, a menüpontban találhattok mindenki számára hasznos oldalakat, és nemrég közzétettem egy általam kreált kihívást is. 

0002. Fejezet

A szőke lány megszeppenve állt előttem, és valamit tartogatott a háta mögött.

— Hát te? — kérdeztem meglepetten. Arca ijedtséget mutatott. Lehet, hogy a fapofám váltotta ki ezt az érzést belőle. Gyorsan varázsoltam egy félmosolyt, mire kicsit megkönnyebbülten sóhajtott.

— Natasha nézd, nem is tudom hol kezdjem! Annyira, de annyira sajnálom, hogy a bátyám egy bunkó alak, de ilyen a természete. Nem akartam, hogy megbántson téged, épp ezért is hívtam fel, hogy legyen veled kedves, de mivel egy utolsó köcsög ezért szokásához híven megint megpróbálja az egyetlen olyan embert elüldözni mellőlem, aki talán a barátom lehetne. — hadarta.

Az információk csak úgy szállingóztak össze-vissza a fejembe. Részben haragudtam Dukera, meg nem is. Amy szavai hallatán a pici kerekek dolgozni kezdtek az agyamban.

Pár percig csak álltam esetlenül a lány előtt és azon gondolkoztam, hogy Duke miért próbál elhajtani a húga mellől.

— Semmi baj — motyogtam. Neki támaszkodtam a félfának és bambán bámulni kezdtem az eget. Lassan, de biztosan gyülekeztek a sötét felhők és az levegő is kezdett hűlni.

Összezártam magam előtt a karom és sóhajtottam.

— Biztos? Én tényleg csak jót akartam, azt hittem, hogy majd, ha meglát téged kicsit megenyhül a szíve, mert olyan szép vagy és ahj... — ült le a lépcsőre. Becsuktam magam mögött az ajtót és leültem mellé. A kezeit arcába temette és kifújta a levegőt, megtörölte kissé vörös, kialvatlan szemeit.

— Biztos. — bólintottam és letelepedtem mellé.

Kínos csend.

A szél kezdett feltámadni, egyre erőteljesebb lökések találtak meg minket a verandán. Néha egy-egy levél is a hajunkba szaladt, ami éppen abban a percben szakadt le egy faágról. A síri csendben a szél zúgása mellett hallottam a saját szívdobbanásomat is. Amy rezzenéstelen arccal bámult ki az úttestre, mintha valamit várt volna, hogy oda csapódjon.

— Nem jössz be? — álltam fel a hideg lapról. — Kezd hideg lenni.

— Á, nem. Mennem kéne nekem is. — vakarta meg a tarkóját.

— Holnap ráérsz? — csillantak fel a szemei, miközben mellettem elnézve a falat bámulta.

— Azt hiszem igen. Bár a dobozaink még mindig a kicsomagolásra várnak. — mutattam hátam mögé az ajtóra, már magam sem tudom, hogy miért.

— Segíthetek, ha gondolod! — Ismét láttam azt a kis fénycsóvát a szemében és elmosolyodtam. Hogy lehet valaki ennyire közvetlen egy olyan emberrel, akit csak pár órája ismer?

— Jó lenne — kinyitottam az ajtót azzal beengedve egy kis friss levegőt a lakásba.

— Délben? — Bólintottam. Amy hátat fordított és lesétált a lépcsőkön, intett, majd eltűnt a sötétben. Én még mindig ott álltam és láttam, hogy felgyúl a verandájukon a külső villany és belép a házba. Az arca megkönnyebbültséget sugárzott, s mikor belépett a házba, még akkor is mosolygott.

 

A szabadság illata [J.L.Armentrout: Obszidián FF] - 0001.

Szép napot!

Egy régen elfeledett történetre bukkantam a napokban, úgyhogy úgy gondoltam, felelevenítem a történet részleteit, átnézem, és elhozom nektek. Remélem, hogy néhányótok emlékezetében még megmaradt egy-két sor a történetből, de az sem baj, ha nem, hiszen minden infót megtalálhattok a Tartalom fül alatt, valamint egy elérhetőségek modullal bővült az oldalsáv. 

Cím: A szabadság illata [J.L.Armentrout: Obszidián FF]

Fejezet címe: 0001

Kategória: blogregény, fanfiction

Zsáner: fantasy

Besorolás: AT, AU, A/A, Mystery

Korhatár: 14+ 

Leírás: egy tini lány új helyre költözik öccsével és édesanyjával arra egy évre, hogy édesapjuk meghalt. A különös szomszédok viszont már most különösebbek, mint amilyenek valójában.

Idő: ismeretlen

Helyszín: Forks, Washington Állam, USA
Terjedelem: 2854 szó
Oldalak száma (Word - A4): 7,5 (másfeles sorközzel)
Inspiráció: Pinterestről származó képek, gifek
Figyelmeztetés: -
Megjegyzés: -

0000. Prológus

 Olyan érzést keltett bennem ez a hely, mintha elraboltak volna. Elköltöztünk, és én baromira nem akartam itt lenni. Csak bámultam az össze-vissza pakolt dobozokat az új szobámban, de jelen esetben a hátam közepére sem kívántam a kipakolásukat, úgyhogy fogtam magam és levágódtam a laptopom elé. Viszont internetem még mindig nem volt. A fránya szolgáltató csak pár nap múlva hajlandó bekötni. Az, hogy a költözésünk óta nem fértem hozzá a könyves- és dizájnblogomhoz, fenekestől felforgatta a lelkivilágomat. Mintha kiszakítottak volna egy darabot a lelkemből. Nem, még annál százszor rosszabb. Mintha levágták volna a kezemet vagy a lábamat. Anyu szerint a „Natasa könyvespolca” teszi ki az életem kilencvenkilenc százalékát. Ez ugyan nem teljesen így van. Anyu nem úgy áll a könyvekhez, mint én, nem érti, hogy mi is olyan csábító bennük.

Nagy levegőt vettem. Már harmadik napja voltunk itt, de még mindig rengeteg megtömött doboz várt arra, hogy a helyükre kerüljenek. Rettentően gyűlöltem, hogyha dobozok vettek körül. Sokkal jobban, mint az ittlétet.

Ami a legjobb az egészben, hogy megremegtem minden egyes nyikorgásnál ebben az istenverte házban, a kicseszett Washington egyik kisvárosának legeldugottabb utcájában. Ez a lakás simán szerepelhetne egy horrorfilmben is. Könyörgöm, ennek még tornya is van. Mit kezdjek én egy toronnyal?

Forks nem a világ legnagyobb kisvárosa, mindössze hatszáz fő körüli lakossággal rendelkezik. A porfészekhez legközelebb eső igazi település Seattle, ahol legalább volt Starbucks és McDonald’s. Viszont ez is több mint három órára volt tőlünk. A leveleket sem hozták házhoz, be kellett utazni Seattle-be, a postaközpontba értük. Felháborító, nemde?

A költözés úgy ért, mint egy hirtelen karmolás egy kismacskától az arcomba. Kanada eltűnt, magunk mögött hagytunk mindent, ami számomra az élet értelmét jelentette azért, hogy meneküljünk a hatalmas fájdalom elől. De legfőképp azért mentem bele ebbe az egészbe, hogy anyának jobb legyen. No nem mintha nem hiányozna a régi iskolám, a barátok vagy a házunk.

Letelepedtem az új ágyam legbelső sarkába, felhúztam a térdeimet, fejemet lehajtottam az összekulcsolt kezeimre.

Apát hiányoltam.

Ő maga volt Kanada. Ott született, ott találkozott anyuval, és ott jöttem világra én is. Minden, ami valaha is fontos volt anya és az én számomra, ott maradt Kanadába, ahol minden tökéletesen ment...egy darabig. A szemem már égett, de visszafojtottam a kitörni készülő könnyeket. Tudtam, hogy apa nem örülne neki, ha azt látná, hogy lassan öt év elteltével is még mindig sírok miatta. Azt szeretné, hogy boldog legyek, és ezt próbáltam tartani.

De anya is hiányzott. Az az, anyu, aki apu halála előtt volt. Aki mellém feküdt éjjelente és cirógatta az arcomat, hogy el tudjak aludni, aki mesét olvasott nekem, ha beteg voltam, aki mindig vidám volt, mindig mosolygott és ha akadt ideje, még talán egy-egy romantikus könyvet is elolvasott vagy nekem, vagy az öcsémnek. Mintha akkor egy teljesen másik életben éltünk volna. Az biztos, hogy másik államban történt.