Sziasztok!
Nem ígértem semmit, és nem is ígérem most sem, hogy rendszeresen jelen leszek, de a továbbiakban is számíthattok tőlem bejegyzésekre. Úgyhogy fogadjátok szeretettel Az ötvenedik szoba prológusát.
Köszönöm, ha elolvastad, nadin
Korhatár: 14+
Terjedelem: 874 szó
Oldalak száma (Word - A4): 2,5 (másfeles sorközzel)
Inspiráció: Pinterestről származó képek, gifek, spotify zenék
Figyelmeztetés: haláleset
Mínuszharmadik szoba - Prológus
Sosem éreztem magam még ilyen szörnyen. Ahogy a szépen lassan elmúló önerőm próbálta felvenni a versenyt a gyorsan haladó eseményekkel egyre csak azt éreztem, hogy jóval lejjebb süllyedtem a kelleténél. Egyszerűen napokon, heteken keresztül nem tudtam megtalálni az összhangot a lét és az életem között. Sikertelennek és céltalannak éreztem magam.
Már nem volt miért küzdenem tovább. Inkább csak létezni vágytam és minél többször betépni, vagy berúgni.
– Bazsi? – A húgom lépett be a kopár szobám ajtaján, miközben én meredtem bámultam kifelé az ablakon, és próbáltam nem életem eddigi lehető legrosszabb pillanataira gondolni.
Dzsesszi alig volt másfél méter magas, de ereje… Akár a bivalynak. Ő húsz, én huszonnégy. Ő szőke, én barna. Egymás ellentétjei, mégis minden szó vagy sajnálkozás nélkül megértettük egymást.
– Ideje enned – tolta az íróasztalra a frissen felvágott szalámival megpakolt szendvicset.
– Nem vagyok éhes – motyogtam.
Igazából nem is vártam mást. Leült, és szinte éreztem magamon a fenyegető tekintetet. Aztán belém karolt, és húzni kezdett az asztal felé. És végül az lett belőle, hogy mindketten ernyedten rogytunk az ágy mellé. Ám egyikőnk sem mosolygott, ameddig meg nem szólaltam. Azt akartam éreztetni vele, hogy jobban vagyok.
– El kéne kezdeni gyúrni. – Tapogattam meg a bicepszem helyén levő zsírtömeget, poénként értékelve a megszólalásomat, amin Dzsesszika jót kuncogva fogadott.
Ennek örültem. Ez az egy töltött el boldogsággal azóta, amióta Heni és Lili…
–Köszönöm. És meg fogom enni, ígérem. – Mondtam, miközben felkeltem és visszaültem az ágy szélére. – Csak nem most.
Tudta, hogy nem szegem meg az ígéretem, így nyugodt lelkiismerettel, félmosollyal az arcán távozott. Én pedig kiterültem, karom a fejem alá csapva. Egy önelégült sóhaj hagyta el a szám, valószínűleg azért, mert megint sikerült mosolyt csalnom a húgom arcára.
Mire késő este lett, a tányéron levő étel még mindig ott hevert az asztalomon. És csak feküdtem ugyanúgy, ahogy azelőtt.
Azon gondolkodtam, hogy vajon mit kellett volna másképp csinálnom? Ha aznap nem hagyom magukra őket, és nem megyek be a munkahelyre, akkor… talán még mindig élnének. Hagynom kellett volna, hogy Lili megmutassa az új játékát, de csak leráztam magamról a kezét, és kiléptem az ajtón. És akkor is ezt tettem, amikor Heni kérte az utolsó csókot, mielőtt elindultam volna.
– Szörnyeteg vagyok. – Morogtam, majd felkeltem. Dirrel-durral elindultam le a lépcsőn, magamra kaptam a kabátomat és a cipőmet.
– Hová mész? – kérdezte egy selymes hang a hátam mögül.
Lesütöttem a szemem, és elkomorodtam. Már amennyire még lehetett.
Megint piáért akartam indulni. Pedig tudtam, hogy Heni sem ezt akarta volna. Egyikőjük sem ezt szeretné, még én sem. De tehetetlennek éreztem magam, és csalódottnak. Igazából minden érzelem, ami egyszerre csak kitörhet az emberből, ismét előbukkant.
– Én öltem meg őket, érted? – borultam anya nyakába.
– Shht… beszélsz hülyeségeket. Nem te vagy a hibás, hanem az a seggfej. – Mondta, miközben erősen magához szorított. – Nem te vagy a hibás.
***
A temetés napja. Hát ez is eljött. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ide jutunk. Itt vagyunk négy héttel a baleset után és még csak felfogni sem tudtam, hogy eltűntek. A körülöttem levő emberek annyira megjátszottan szomorúak voltak, hogy amikor rájuk néztem, a hányinger kerülgetett. És mivel férfi voltam, muszáj volt tartanom magam. Pár könnycsepp végül mégis csak kigördült, ami aztán végig futott az arcomon. Ráadásképp anyám beíratott egy pszichológushoz pár nappal ezelőtt.
Szóval az életem fenékig tejfel.
– Elég szomorú, hogy Heni szülei még erre az egy napra sem vették a fáradtságot… – morogta apám, s miután kibeszélte magát, az asztalra került a leves is, amihez egy kisujjkörömnyi étvágyam sem volt.
– El akarok utazni – szólaltam meg a síri csendben az ebéd kellős közepén. Anya majd félre nyelte a levest, a húgom kikerekedett szemeivel bámult rám, apám hallgatott.
– Felejtsd el – morogta anyám.
– Nem te döntöd el – felálltam az asztaltól. – Felnőtt férfi vagyok, tudom mire van szükségem.
Felfelé indultam, hogy elkezdjem összepakolni a ruháimat, amik eleve nagyon ki pakolva sem voltak, amióta visszaköltöztem abból a házból, amit még két éve vettünk egy nyugdíjas pártól.
– És mégis hova mennél? – kérdezte apám, majd felállt és utánam sétált. Jó szorosan belemarkolt a vállamba, majd átölelt.
– Magyarországra, haza – morogtam.
Nem láttam, de hallottam, ahogy a húgom és anyám hatalmas sóhajtozásba kezdtek. Dzsessz alapból nem akart ide költözni Kennewickbe, anyám meg kénytelen volt apánk munkája miatt. Bár tényleg jobb lehetőségeink vannak itt, mint odahaza voltak, azért mégsem a megszokott. És még csak hat év telt el azóta, hogy kijöttünk.
– Ha te mész, én veled megyek – motyogta Dzsessz félve anya reakciójától.
– Ti megőrültetek – morogta.
– Miért baj az, ha támogatom a bátyám? – Dzsessz anyura förmedve tette le a kanalát.
– Nem baj, de ne így!
Anya megtörölte az arcát, majd kétségbeesetten nézett felém. Azt várta, hogy majd megenyhül a szívem az arca láttán. De ők sem könyörültek meg rajtam, amikor kitettek annak a nehézségnek, hogy egyik napról a másikra egy idegen országba hurcoltak minket.
Dzsesszivel még aznap este megvettük az egy héttel későbbi járatra a jegyeket, és felhívtunk pár régi ismerőst, hogy hátha ellehetnénk náluk pár hétig, de sajnos egyikőjük sem rajongott az ötletért, így végül maradt az apartman.
A terv szerint valahol Budapest környékén kerestünk, és végül találtunk is számunkra megfelelőt, úgyhogy azonnal le is foglaltuk, négy hétre.
– Mennyi időre? – kérdezte apu.
– Egyelőre négy hét – mondtam, majd egy sóhaj közepette feltápászkodtam a már szuszogó húgom mellől.
Imádtam.
És anyám ismét kiborult.
És apám megint nem tudta lenyugtatni.
Fél éjszaka azt hallgattam, hogy veszekednek. Apu megértett – anyu is, de nem teljesen -.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése