A szabadság illata [J.L.Armentrout: Obszidián FF]- 0002.

Szép napot!

Cím: A szabadság illata

Fejezet címe: 0002
Kategória: regény, fanfiction

Besorolás: AT, AU, A/A, Mystery,
Korhatár: 14+

Idő: ismeretlen
Helyszín: Forks, Washington Állam, USA

Leírás: az új helyre költözött lány megismerkedik a furcsábbnál furcsább szomszédokkal.
Terjedelem: 2729 szó
Oldalak száma (Word - A4): 8 (másfeles sorközzel)
Inspiráció: Pinterestről származó képek, gifek, spotify zenék
Figyelmeztetés: nincs
Megjegyzés: rengeteg mindennel bővült az oldal, a menüpontban találhattok mindenki számára hasznos oldalakat, és nemrég közzétettem egy általam kreált kihívást is. 

0002. Fejezet

A szőke lány megszeppenve állt előttem, és valamit tartogatott a háta mögött.

— Hát te? — kérdeztem meglepetten. Arca ijedtséget mutatott. Lehet, hogy a fapofám váltotta ki ezt az érzést belőle. Gyorsan varázsoltam egy félmosolyt, mire kicsit megkönnyebbülten sóhajtott.

— Natasha nézd, nem is tudom hol kezdjem! Annyira, de annyira sajnálom, hogy a bátyám egy bunkó alak, de ilyen a természete. Nem akartam, hogy megbántson téged, épp ezért is hívtam fel, hogy legyen veled kedves, de mivel egy utolsó köcsög ezért szokásához híven megint megpróbálja az egyetlen olyan embert elüldözni mellőlem, aki talán a barátom lehetne. — hadarta.

Az információk csak úgy szállingóztak össze-vissza a fejembe. Részben haragudtam Dukera, meg nem is. Amy szavai hallatán a pici kerekek dolgozni kezdtek az agyamban.

Pár percig csak álltam esetlenül a lány előtt és azon gondolkoztam, hogy Duke miért próbál elhajtani a húga mellől.

— Semmi baj — motyogtam. Neki támaszkodtam a félfának és bambán bámulni kezdtem az eget. Lassan, de biztosan gyülekeztek a sötét felhők és az levegő is kezdett hűlni.

Összezártam magam előtt a karom és sóhajtottam.

— Biztos? Én tényleg csak jót akartam, azt hittem, hogy majd, ha meglát téged kicsit megenyhül a szíve, mert olyan szép vagy és ahj... — ült le a lépcsőre. Becsuktam magam mögött az ajtót és leültem mellé. A kezeit arcába temette és kifújta a levegőt, megtörölte kissé vörös, kialvatlan szemeit.

— Biztos. — bólintottam és letelepedtem mellé.

Kínos csend.

A szél kezdett feltámadni, egyre erőteljesebb lökések találtak meg minket a verandán. Néha egy-egy levél is a hajunkba szaladt, ami éppen abban a percben szakadt le egy faágról. A síri csendben a szél zúgása mellett hallottam a saját szívdobbanásomat is. Amy rezzenéstelen arccal bámult ki az úttestre, mintha valamit várt volna, hogy oda csapódjon.

— Nem jössz be? — álltam fel a hideg lapról. — Kezd hideg lenni.

— Á, nem. Mennem kéne nekem is. — vakarta meg a tarkóját.

— Holnap ráérsz? — csillantak fel a szemei, miközben mellettem elnézve a falat bámulta.

— Azt hiszem igen. Bár a dobozaink még mindig a kicsomagolásra várnak. — mutattam hátam mögé az ajtóra, már magam sem tudom, hogy miért.

— Segíthetek, ha gondolod! — Ismét láttam azt a kis fénycsóvát a szemében és elmosolyodtam. Hogy lehet valaki ennyire közvetlen egy olyan emberrel, akit csak pár órája ismer?

— Jó lenne — kinyitottam az ajtót azzal beengedve egy kis friss levegőt a lakásba.

— Délben? — Bólintottam. Amy hátat fordított és lesétált a lépcsőkön, intett, majd eltűnt a sötétben. Én még mindig ott álltam és láttam, hogy felgyúl a verandájukon a külső villany és belép a házba. Az arca megkönnyebbültséget sugárzott, s mikor belépett a házba, még akkor is mosolygott.

 

 *

Fejvesztve rohantam le a szobámból a lentről jövő nagy puffanásra. A hajam kócosan állt szét és csak egy póló, meg egy éppen alig takaró rövidnadrág volt rajtam, amit hirtelenjében kaptam magamra. Befutottam a konyhába, onnan át a nappaliba és meglepetten hőköltem hátra.

— Te mi a rossebet csinálsz itt? — kérdeztem Duketól, aki egy hatalmas doboz arrább tolásával szenvedett. Valószínűleg abban dőlhetett el valami, ami az új asztalhoz tartozott.

Ahogy hátra nézett, szemei elsötétültek és az izmai befeszültek. Az izzadtságtól a pólója és a haja teljesen vizes volt, de még ez is rettentően jól állt neki.

Letette a dobozt és kiegyenesedett. Hatalmasat sóhajtott és ropogtatni kezdte az ujjait. Minden egyes reccsenésre kicsit összerezzentem, nem szerettem, ha valakinek valamely testrésze ropog. Mosoly jelent meg az arcán, ami kis gúnyt és szánalmat rejtett magában.

— A drága húgom a bűnös, ne engem csessz le megint — tette fel védekezően maga elé a kezeit. A megint szót kihangsúlyozta és újra a dobozhoz fordult. — Azt mondta, hogy addig hajszoljam magam, amíg nem fogsz rám haragudni, és át küldött dobozokat pakolni. Eszem megáll, mit meg nem teszek én ennek a nőnek. — Ez hülye? Komolyan azt hiszi, hogy meg fogok neki bocsájtani? Lehet akármilyen helyes is, akármit is csinálhat, akkor sem fogom megbocsájtani azt, hogy úgy nevezett, ahogy apám szokott.

— Ha akkora szád van, nyugodtan mondhattál volna nemet is neki. Akkor most nem kellene előtted állnom egy szál semmiben. — mutattam végig magamon kissé idegesen. A tekintete a kezemet követte és megnyalta a száját. Pofátlan. Megforgattam a szemem és megindultam a szobám felé azzal a céllal, hogy magamra kapjak valami normális ruhát.

A helyiségbe belépve meglepetten láttam, hogy szinte minden ruhám szanaszét hever, ugyan úgy volt minden, mint tegnap este, mikor próbáltam kipakolni pár dobozból.

Nagyjából egy helyre dobáltam őket.

Odaálltam a ruhakupac elé és csak meredten bámultam. Gondolkoztam, hogy melyiket rángassam magamra. Végül egy egyszerű fekete pólóra és egy szürke mackónadrágra jutott a választás.

Lebaktattam a lépcsőn és körbe néztem. Sehol senki és a dobozok is üresen hevertek a nappali közepén. Megrántottam a vállam és besétáltam a konyhába. Kinyitottam a hűtőt, kivettem a narancslét és töltöttem belőle a pulton levő rénszarvasos poharamba. Még aputól kaptam, rá emlékeztetett úgy, ahogy a rajtam levő mackónadrág is: az előtt kaptam tőle, mielőtt meghalt volna.

Kopogtak.

Letettem a poharat és oda botladoztam a nappalin keresztül az ajtóhoz. Amy állt mögötte, láttam a kis szemmagasságban elhelyezett ablakon keresztül.

— Szia! — köszönt nagy vigyorral az arcán. Elmosolyodtam, ahogy belenéztem a csillogó szempárba. Őszinte szeretetet sugároztak és valamiféle reményt is.

— Szia, gyere be — invitáltam beljebb a nappaliba. Ahogy előttem kanyargott a dobozáradat között, eszembe jutott a bátyja, Duke. Kicsit haragudnom kellett volna Amy-re, de nem tudtam attól az őszinte tekintetétől megszabadulni. Enyhítette a dühömet. Jó látni, hogy van a környezetemben olyan, aki őszintén boldog tud lenni. 

Lehuppantam a kanapéra, Amy pedig mellém. Az előttem levő üveg asztalon ott hevert az egyik könyvem, azt bámultam zavaromban. Ő csak valamit matatott a zsebében, és felült törökülésben mellém. Hirtelen ötlettől vezérelve feltápászkodtam, és elindultam a konyhában felejtett könyveimért. Visszaérve a Vöröspöttyöseket ledobáltam az üvegasztalra és levágódtam a lány mellé. Meglepődött arccal bámult rám, mikor magamhoz vettem az egyik könyvet és lapozni kezdtem a könyvjelzővel jelzett oldalig.

— Olvasni akarsz? — kérdezte. Szememmel rá meredtem, olyan tekintettel, mintha megsértette volna a magánszférámat.

Megráztam a fejem, és letettem a könyvet.

— Miért a testvéred volt itt délben? — a lábaim magam alá húztam és a felkönyököltem a kanapé szélére, majd ráhajtottam a fejem a karomra. Kérdően bámultam Amyre. Elvörösödött, a szájára apró mosoly húzódott.

— El kellett mennem. — adott rövid választ. Felháborító. Akkor miért nem szólt, hogy el kell mennie?

— Szólhattál volna. — fújtam ki az összegyűlt levegőt a tüdőmből. — Akkor legalább nem egy szál semmiben futottam volna le a nagy hangzavarra. — Elvörösödve húztam össze magam a kanapén. A lány csak felhúzta a szemöldökét és kérdőn nézett rám.

— Egy szál semmiben?

Ha lehet, még jobban elvörösödött az arcom.

— Ja, sajnos sikerült egy pólóban és egy picsagatyában megmutatkoznom előtte. — Megforgattam a szemem és idegességemet magam mögött hagyva becsoszogtam az étkezőbe. Amy csak mosolygott és halk léptekkel követett.

— Szerintem neki nem volt akkora nagy baj! — jelentette ki széles vigyorral az arcán pár perc után.

Elgondolkodtam. Vajon miért nem tette szóvá, hogy hogy nézek ki majdnem csak hajnalok hajnalán egy sortban és egy igen átlátszó rövidujjúban, szétálló hajjal? Jobbra biccentettem kicsit a fejem és bámulni kezdtem a... magam sem tudom, hogy mit, csak meredtem magam elé.

Amy a konyhapulton dobolt az ujjaival, bal kezével könyökölt és a fejét támasztotta. Egy pár percre teljesen kikapcsolt az agyam. Ismét apán jártak a gondolataim és azon, hogy milyen lenne, ha most ő is itt lenne velünk, hogy mi lett volna, ha túléli azt a nyomorult betegséget és ő is költözött volna velünk ide, az isten háta mögé. Lehet, hogy most ő is ott dolgozna anyával, vagy épp, ha külön műszakba kerültek volna, akkor fent aludna a hálóban. De legalább velünk lenne.

— Szerintem jobb lenne, ha körbe járnánk a környéket. — vetette fel Amy az ötletet, de rá sem figyeltem, minden szava elment a fülem mellett. — Legalább nem kellene azon aggódnod, hogy két hét múlva merre kell hazajönnöd ezen az igen forgalmas helyen. — A forgalmas szónál az ujjaiból idézőjeleket formált.

Még mindig meredten bámultam magam elé és csak mosolyogtam. Azok a pillanatok jártak a fejemben, amikor apu először tanított biciklizni. Emlékszem, a legelső utamon a bicikli váza ketté repedt, olyan szerencsétlenül estem bele az árokba. 

— Hali, tesó! — ugrott rám a semmiből David. — Már be sem mutatsz? 

— Hát te meg hogy a fenébe kerülsz ide? Nem Kanadában kéne lenned a nagyiéknál? — szorosan magamhoz öleltem, és mélyen beszívtam azt a finom öcsi illatot. Pont olyan, mint amikor elköszöntünk egymástól a reptéren. Örömömben elfelejtettem, hogy Amy ott ül mellettem, és eljátszottuk a picsi-pacsi táncot, amit még apa mutatott nekünk kisebb korunkban.

— Amúgy Amy vagyok, a szomszédból. — Vakarta a füle mögötti részt, miután bocsánatot kértünk a zakkant viselkedésünkért és leültünk. 

— David, Nat öccse. — Nyújtotta a kezét, és mélyen Amy szemébe nézett. Mindketten egymásra mosolyogtak. David szeme felcsillant, és láttam rajta, hogy boldog, mivel nem vagyunk egyedül, talán találunk magunknak egy barátot.

— Megyek, kipakolok. — Felkelt, majd a hátára vágta az utazótáskát. — Bár még azt sem tudom, hogy melyik az én szobám. —  Nevetett. És Amy is. 

— Nos, igen. Ő volna az én kisöcsém. A kapcsolatunkról elég annyi, hogy mindent megosztunk egymással. — Mondtam, mikor David már a lépcső közepe tájt járt. 

Amy furán mosolygott. 

— Váárjunk, neked tetszik az öcsém? —  kérdeztem.

— Öhm, ha lehetek őszinte, elég aranyos. — Nevetett, mire hangos vihogásba törtem ki. 

— Te jó isten, ez elég bizarr, sőt, már lassan kiakasztó — vihogtam, de Amy úgyszintén, úgyhogy megnyugodhattam: nem néz hülyének. 

— Nem fura, hogy nem is tudjuk egymás teljes nevét, de már ennyire kijövünk? — kérdezte pár perccel később, miután valamelyest lenyugodtak a kedélyek. 

Elkomorodtam. De tényleg, még csak egy napja sem ismerem. Vagyis csak egy napja sincs, hogy találkoztam vele. 

— De. — Motyogtam. — De mit számít, ha már most ennyire kijövünk. — Elvigyorodtam.

— Ez teljesen logikus! — nevetett. 

— Amy, neked minden logikus. — Csapódott a bejárati ajtó. 

— Na, már csak te hiányoztál, te hangulatrontó. — Hordta le Duke-ot. 

— Marha vicces, ahelyett, hogy nekilátnátok kipakolni azokat az Istenverte dobozokat, és mielőbb megszabadulhatnánk egymástól, ti itt csevegtek, mint a bájos kis angyalkák. — Morogta.

— Köszönjük, tudjuk, hogy angyalok vagyunk, akárcsak te, mivel ki fogod pakolni az összes dobozt, ami a lakásban van, és kicsomagolni is segíthetsz az öcsémnek, ha nem túl nagy gond. — Mondtam a visszavágót. Amy tátva maradt szájjal kuncogott mellettem, Duke pedig megforgatta a szemeit. 

— Nem vagy az anyám, de megcsinálom. Legalább hamarabb szabadulok, ha már ez a kis tejfejű úgysem hagy. — Felkapott két dobozt, és elindult az emeletre. Puffogott, egészen a lépcsősor tetejéig.

— Puffogó vipera — motyogtam, hogy még véletlenül sem hallja meg. 

Amy annyira nevetett, hogy alig bírt megszólalni. 

 

Később, amikor már kissé elcsitultak a kedélyek és David kicsit meglágyította Duke szívét úgy döntöttünk, hogy este együtt megnézünk egy filmet. Mivel anya úgyis éjjel-nappal dolgozott, semmi akadályát nem láttuk a dolognak. Amíg a két fickó elment bevásárolni Seattle-be, addig én és Amy összeütöttünk egy kis süteményt, amit meg kell vallani, nem is lett olyan kegyetlen vacak annak ellenére, hogy az élesztő helyett sütőpor került a tésztájába. 

— Semmi gáz, olyan, mintha kimaradt volna belőle valami fontos, de azért így is finom, csak ne lenne ilyen forró — hadarta, miközben próbált betömni egy falatot a szájába.

— Ja, csak egy kis cukor még mehetett volna bele, de nem gáz. — Motyogtam teliszájjal.

— Már csak a filmet kéne kiválasztani. Szerinted? — kérdezte.

— Majd a fiúk eldöntik. De ha horror lesz, részemről akkor sincs semmi gáz, bírom a véres jeleneteket.

— Király, én is — mosolygott.

Két nappal ezelőtt még el sem tudtam volna képzelni, hogy mind a négyen itt fogunk ülni a nappaliban és filmet nézünk. Sőt, még azt sem gondoltam volna, hogy egyáltalán meg merem tenni az első lépést. De végül sikerült, igaz majd össze tojtam magam.

Mikor kiderült, hogy a srácok mit választottak, elszörnyedtem.

— Asszem ez nekem már túl véres lenne — mondtam, majd felkeltem a konyhapult előtti bárszékről.

— Ugyan már, majd eltakarod a szemed, vagy sikítasz. Anya úgy sincs itthon — morogta David, miközben bevágta a pattogatottkukoricával teli zacskót a mikróba. — Vaaaagy, hozzá bújsz! — nevetett.

Nyakba tudtam volna vágni, de helyette csak megforgattam a szememet.

— Igazán kedves vagy, öcskös — morogtam. Nem mondott semmit, csak vigyorgott. Ebből sejtettem, hogy valami igen rossz tervet forgat a fejébe.

Este, amikor már az utcákról is mindenki hazatért, és végre mi is előkészítettünk mindent, amit terveztünk, bevágódhattam a nappaliban levő hatalmas kanapé közepére. Jobbomra Amy került, az övére David, és azon az oldalon már meg is telt a hely. Így Duke a balomra kényszerült ülni, amit bevallok, egyszerűen rühelltem.

—Lehet jobb lenne, ha inkább a földön nyomnám — mondtam, mire Amy belecsípett a combomba.

Igazából, ha akartam sem tudtam volna letagadni, hogy Duke valamennyire bejött. De hát most egek ura, kinek ne jönne be egy szőke, kidolgozott testű pasi.

—Indíthatom? — kérdezte David a túloldalról.

—Aha, de neked lehet, hogy mégis csak a szobádban lenne a helyed, hiszem még csak tizenhat vagy — kezdtem a csipkelődést.

—Lehet, hogy még a végén te is összecsinálod magad, Nati cica. — Nevetett Duke.

Mérges voltam. De annyira, hogy már patakokban folyt rólam az izzadtság. Éreztem, ahogy az erek lassan kidudorodnak a homlokomon, és legszívesebben hagytam volna őket elpattanni, ha nem jutott volna az eszembe az, hogy hála istennek másik pasi is létezik rajta kívül a világon. David féltő tekintete viszont azt sugallta, hogy csak azért is muszáj vagyok mérgesnek lenni.

De ahogy végig csúsztattam a tekintetem az alkarján, még nyelni is elfelejtettem két sütifalat közben, úgyhogy a nyálam a pólómon landolt. Amit persze sikeresen szét is maszatoltam.

—Bolhás, te vagy az? — súgta oda egy véresebb jelenetnél. Éppen kettévágták az ember fejét.

Miután lassan visszahúzta a fejét eredeti állapotába, és is közelebb hajoltam.

—Ha nem vigyázol, te is így jársz. — Suttogtam.

Hangos nevetésben tört ki, de pár perc múltán abba is hagyta, amikor Amy rajtam keresztül egy hatalmasat vágott a háta közepére. Akkorát csattant, hogy bele zengett a fülem, de a srác meg sem rezzent, csak tovább mosolygott.

Katasztrófa.

 

A film után, mintha mi sem történt volna, Duke kirohant a házból, és még meg sem köszönte, hogy egyáltalán mellettem ülhetett. Amy viszont annál inkább még maradt volna, de szükségét érezte, hogy hazamenjen.

—Köszönjük az estét, és még egyszer bocsi Duke miatt — mondta, majd lelépett a verandáról, és elindult a házuk felé.

—Semmi bajom nem lenne vele, ha nem lenne fogyatékos — kiabáltam utána. Még az ajtóból visszamosolygott, majd mindketten becsaptuk magunk mögött.

Megkönnyebbülten ültem vissza a kanapéra, ahol David még mindig a maradék sütit és nassolni valót falatozta.

—Na mizu? — kérdezte.

—Mi lenne? Végre nyugi van — nyögtem ki egy sóhaj és hatalmas nyújtózkodás kíséretében. — Teljesen elzsibbadt a… mindenem.

David mosolygott. Igazából sokkal komolyabb volt, mint általában szokott lenni.

—Veled? Milyen volt a nagyinál?

—Szuper, minden áldott nap elmentünk valahova. Azt hittem, hogy az utolsó két napot már nem élem túl, érted? Volt, hogy éjfélig bandukoltunk, és volt, hogy még hajnali háromkor is kint néztük a tévét a nappaliban. — Morogta, miközben egy falat chipset próbált kipiszkálni a fogai közül. — Azt hittem sokszor, hogy megbolondulok. Néha teljesen kiszámíthatatlan.

Én csodálkozva hallgattam. Mindig is szerettem volna ennyi időt tölteni a nagyiékkal, de sosem adatott meg. Az utóbbi időkben – nem csak az után, miután apa meghalt, már előtte is - valamiért mindig én voltam az, akinek állandóan nyárimunkára kellett mennie, vagy állandóan a többiek körül kellett segédkeznie. És hogy őszinte legyen, kicsit untam már.

—És itt? Milyen? — kérdezte. — Amy és Duke jó fej.

—Ch… — megmordultam. — Duke egy seggfej.

—Miért? Segített nekem, és velem még normális is volt.

—Apa szokott Nati cicának hívni — közben próbáltam idézőjeleket formálni az ujjaimból.

David csak hallgatott. Tudta nagyon jól, hogy mennyire szerettem apát, és azt is, hogy mennyire nem szerettem azt, amikor úgy hívott, ahogy. De végül ez lett az utolsó maradandó emlékem róla.

—De azon kívül normális — mondta, én meg mintha teljesen egyet értenék, bólogattam. —Amyvel jól egymásra találtatok amúgy.

—Igen, teljesen olyan, mint én — mosolyogtam, közben pedig átdobtam egymáson a lábaimat. — Jó végre egy olyan ember társaságában lenni, aki fel tud dobni két másodperc alatt annak ellenére, hogy két napja ismer.

—Nem semmi, az biztos. — Láttam rajta, hogy elvörösödött, és azonnal járni kezdett az agyam.

Davidnek még soha nem tetszett senki. Legalább is nem tudtam róla.

—Állj… Neked tetszik? — kérdeztem elé hajolva. Hatalmas nagy vigyor telepedett a arcomra.

—Nem hinném, csak szimpi — mondta.

—Ahaaa, én meg elhiszem, hogy azok ott nem elpirulás nyomai az arcodon. — Nevettem.

—De most tényleg, Nat. Nem is ismerem. Össze-vissza három mondatot beszéltem vele életemben, és a film alatt még csak rám sem nézett. — Felkelt, és járkálni kezdett.

—Ez olyan, mint a Twilight-ban, amikor Jacob-nak bevésődik Renesmee. — Mosolyogtam, mert mélyen legbelül én is tudtam, hogy Duke pont az esetem.

És azt is, hogy ez az egész nem lehet csupa véletlen. Igazából mindig megpróbáljuk elkerülni, de valahogy sosem jön össze. Úgy, ahogy anyunál és apunál sem jött össze, pedig ők harcoltak egymás ellen.

—De hát, ahogy a mondás tartja… — felkeltem, és David elé álltam, majd megfogtam mindkét vállát.

— Minél jobban taszítod, annál jobban vonzod — mondta. — Tudom.