1. Rész
Az
utolsó szállítás előtt 3 órával
Kiszállok – leeresztettem a karomat. Matt kikerekedett szemmel bámult vissza
rám.
–
Micsoda? – megrázta a fejét. Szerintem soha nem gondolta volna még álmában sem,
hogy valaha képes leszek ilyenre.
–
Jól hallottad, kiszállok – leültem az ágyra. – Egyrészt azért, mert nemsokára
tizennyolc vagyok, és kikerülök innen. Szerinted nem vágyom egy normális
életre? Másrészt pedig, nem akarok több csalódást okozni Mrs. Doak-nak. Eleget
fájt már tőlem a feje.
Szerintem
az összes, még megmaradt agysejtje most a semmibe szállt. Aztán hirtelen rekedt
nevetés tört elő a torkából.
–
Neked normális élet? Drágám, ebből már csak akkor tudsz kiszállni, ha kimúltál!
– Azzal vonult is volna ki a szobából, de becsaptam előtte az ajtót.
–
Ide figyelj Matthew. – Ahogy kimondtam a teljes nevét rájött, hogy nem
viccelek. Hatalmasat nyelt. – Nekem ez nem kell többet! Elég volt. Ma még az
utolsó szállítást a kimenőben megcsinálom, és befejeztem. Veled is, és ezzel az
egésszel is. Ha nem tetszik valami, fel lehet dobni, de akkor te is ugyanúgy
járnál, mint én.
Megint
kacagott. Azt hittem orrba vágom.
Megrándult
egy izom az arcomon, a keze ökölbe szorult. Most ténylegesen türtőztetnem
kellett magamat, mielőtt még nagyobb galibát okozok.
–
Azzal, ha feldobnál nem tudnának mit kezdeni. Ameddig tizennyolc alatt vagyunk,
csak javítóintézet!
–
De ha én akkor köplek be, amikor már „felnőttél”, akkor bukta, mehetsz a sittre
öcskös. – Erre allergiás. – Azt mondtad, olyan nagy fiú vagy. Szerinted, ha
tizenhét évesen lecsuknak, majd, ha tizennyolc leszel szabadulhatsz? Max addig
látsz felhőket, ameddig átszállítanak a drogkereskedelemmel gyanúsítottak
börtönébe. Vagy ami még ennél is rosszabb, azonnal lecsuknak!
Tudta,
hogy általában okosabb vagyok nála, és egyszerűen képtelen volt felfogni a
tényt, hogy valahogy mindig ki tudtam vele cseszni. Egy gúnyos mosoly
kíséretében kiléptem a szoba ajtaján, majd egyenesen az ebédlő felé vettem az
irányt, ahol már Mrs. Doak várt az asztalnál ülve egy tál forró, gőzölgő leves
felett. Az enyém is ott volt, pont az övé mellett.
–
Szia! – köszöntem rá mosolyogva, majd lepattantam mellé.
–
Hogy vagy? Minden rendben? – érdeklődően fordult felém, majd egy bíztató
mosollyal átnyújtotta a sót. Tudta, hogy nekem sótlan lesz, hiszen mindent
extra sósan szeretek enni.
–
Ühüm. – Gyorsan bólogattam, miközben tömtem magamba a folyékony mennyországot.
A szakácsuk istenien tudott főzni. Mondjuk a specialitása nem éppen ez volt, de
egynek elment.
–
Arra gondoltam, hogy a kimenőben elmehetnénk egyet vásárolni. Mit szólsz? –
megakadt a torkomon a tészta. Valamit gyorsan ki kellett találnom.
–
Hát, Anával megyek moziba – mentettem ki magam. – Persze, csak akkor, ha nem
baj.
Muszáj
volt valahogy kihúznom magam. A kiskutyaszemek Mrs.Doak-nál mindig beváltak.
–
A fene egye meg Kat, hogy tudsz így nézni? – nevetett, aztán magához szorított.
A
többiek kívülről ezt teljesen anya-lánya folyamatnak láthatták. De hát most mit
is mondhatnék, Christine tényleg olyan volt, mintha az anyám lett volna.
Viszont azt még mindig nem tudtam eldönteni, hogy miért ilyen velem. Semelyik
másik nevelő és gyerek közt nincs ilyen kapocs, mint ő és én köztem. Furcsa, de
jó, mert érzem, hogy van valaki, aki szeret ebben a mocskos világban a függő,
drogozó tinédzserek társaságán kívül, és még normális is.
–
Na jól van, kiscsaj, majd beszélünk este. A szokásos idő és
hely? – kérdezte, majd kitolta maga alatt a széket és felállt. Csak
bólogattam, majd a tányérjával együtt odébb állt.
Kaja
után végre úgy éreztem, hogy egy kicsit egyedül tudok lenni. Az intézet
világos, kopott fehér falai között úgy éreztem magam, mintha száműztek volna,
de korántsem ez történt. Amikor anyám meghalt, magamra maradtam. Apám lelépett
egy dollármilliárdos nővel és három gyerekével, aztán amikor kétéves voltam a
szomszéd talált rám és a halott anyámra a nappali közepén. Csak bámultam anyut
és simogattam, legalább is azt mondták. De ha ők mondták, akkor az biztos így
van. Mellesleg a szomszéd aranyos lett volna, és örökbe is akartak fogadni, de
valaki csúnyán elbánt velük. Úgyhogy már lassan 15 éve itt rohadok ebbe a
semmit, de valamit mégis érő otthonban. Legalább éhen még nem haltam.
–
Hali, Lackwood! – nyitott rám vigyorogva a barátnőm, Seron.
A
mackója, amit mint mindig szorongatott, lassan kidobásra szorult. De ő
szerette. Feltehetőleg azért, mert ez volt a legutolsó emléke a szüleiről.
Azokról, akik öt évesen ide hozták, mert rájöttek, hogy elég nekik a két
gyerek, minek még egy harmadik.
–
Te már megint be vagy bogyózva? – megöleltem.
–
Naná! Reggel, délben, este. Ezzel kelek, ezzel fekszem. –
Nevetett.
–
Eljössz te is mozozni Anával meg velem? – kérdeztem, miközben
kicsaptam a szekrényem ajtaját. Filóztam, de nem tudtam dönteni.
–
Hm... – elgondolkozott. – Talán. De még mindig olyan ronda
ez a szoba! Miért nem próbálod már kicsit berendezni a saját igényeidnek?
Kapjuk a lét, nem esett még le? – kérkedett, miközben levágta magát
az ágyra.
–
Már nem sokáig leszek itt, Ser. – Közöltem, majd kikaptam a legelső
pólót és nadrágot, ami a kezem ügyébe akadt.
–
Attól még jól érezheted magadat.
–
Az igaz, de ha ki jutok innen, akkor kelleni fog a pénz albira.
Ami
azt illeti, igaza volt. Egy kis lóvét igazán rászánhattam volna. A székek és az
az egy szem íróasztal már olyan kopottak voltak, hogy rossz volt rájuk nézni. A
levegőben csak úgy szállt a por, ahogy végig szántottam az ujjaimmal az
alacsony szekrény tetejét.
–
Felbasz, de igazad van. Tényleg rá kéne szánnom egy kicsit, még ha három
hónapot is vagyok már csak ebben a kócerájban.
Ser
elégedett arccal ült fel az ágy szélén.
– Ma van az utolsó szállítás a
héten. Ott leszel? – kérdezte. Kissé elkomorodott.
–
Nem tudom… – haboztam. – Ott kéne legyek, de már nem akarok.
–
Elhiszem, de ha nem jössz el, Matt nem ad egy fityinget sem a részedből. –
Felkelt, majd az ajtóhoz sétált, és kinyitotta azt. – Mikor is kezdődik a mozi?
Egy
halvány mosoly kúszott a számra.
–
Hétkor.
–
Ott leszek. – Becsapta maga mögött az ajtót.
Hanyatt
vágtam magam az ágyon, és elgondolkodtam. Vajon mi lett volna, ha nem ide
kerülök? Van ennél rosszabb is?
Két óra múlva, a kiszállítás előtt egy órával
–
Kat, késtél! – ordított Matt az intézet régi, elhagyatott épülete előtt. Matt
mindig ordított, ha úgy tartotta kedve.
A
táskámban a két nagy zacskó mari zörgése hallatszódott, ahogy közelebb lépdeltem,
de itt már nem volt fontos az, hogy eltüntessem a hangokat.
–
Bocs, dolgom volt. – Beálltam a többiek mögé. – De még mindig nem értem, hogy
mi a francnak kell egy órával hamarabb kezdenünk.
–
Már vagy ezerszer elpofáztam, nem? – képét az enyémbe tolta. Éreztem, ahogy a
lehelete az arcomba és az orromba fúródik, úgyhogy inkább elfordítottam a fejem
és hátra léptem.
–
Tényleg kiszállok. – Mélyen belenéztem a szemébe. A többiek tekintete mind rám
szegeződött. Matt pedig bepöccent.
–
Azt nem teheted – vigyorgott.
–
Na már pedig miért is ne tehetném? – vontam kérdőre.
–
Mert azt mondtam. Az egyik legjobb vagy, Katie.
–
Az engem nem érdekel. Elég volt. – Azzal kipakoltam a táskából a cuccot, és oda
vágtam Matt lába elé.
–
Ezt hogy képzeled? – markolt rá a csuklómra, amikor a második zacskót dobtam
volna el. – Nem vagyok a kutyád, aki majd boldogan, farkát csaholva visszahozza
neked.
Szorított,
de nem engedtem, hogy lássa rajtam a fájdalmat. Éjsötét szeme izzott a dühtől,
a homlokán patakokban folyt az izzadtság. Tudta, hogy ha elveszít, velem együtt
elveszíti a legmegbízhatóbb összekötőjét és terítőjét is.
De
még ha meg is tépáz, már megérte a küzdelem.
–
Engedd el. – Szólt közbe Christian. Aki amúgy jó srác, és még kedves is tud
lenni.
–
Nem! És ne gyere közelebb, vagy ki töröm a kezét. – Förmedt rá.
–
Matthew, értem én, hogy az egyik legjobb embered, de akkor sem kéne így viselkedned!
Mi itt leszünk! – Csatlakozott Ana.
–
Mindannyian elmegyünk egyszer, nem igaz? – Matt elengedett, Ana és Seron
bólogatott.
–
Gyere, Katie ezt az átadást még végig csinálod velünk, és utána szabad vagy. –
Morogta, aztán sarkon fordult, és a poros, régi asztalon fekvő papírstóchoz sietett.
Nem
hittem volna, hogy ilyen könnyen fog menni. Vagy ez csak a látszat. Matt
szerette a látszatot adni.
–
Kik is jönnek ma? – kérdezte.
–
Martin Foster és Kitty Foster, egy tehetős testvérpár az LA-ból. Összesen 427
dollárt hajlandóak adni a cuccokért. Eredetileg 400-ért adtuk volna, de ők
akarták így. – Morogta Chris a maga rekedtes, szexista hangján.
–
Rendben. Készüljetek elő.
Ser
kiosztotta a maszkokat, majd mindegyikőnk elvonult a romos ház egyik kis
helyiségbe átöltözni. Matt kötelességének látta, hogy megóvjon mindannyiónkat attól,
hogy felismerjenek, és ezt tiszteltem is benne, de néha, ahogy pár perccel
ezelőtt is, túlságosan elszaladt vele a ló. A kezem sajgott a szorításától, és
vörös folt látszódott a helyén, de mit sem törődtem vele. Egy párszor már
előfordult.
Miután
visszamentünk, már csak negyedóra maradt az érkezésükig. Míg a többiek
kipakolták a cuccokat az asztalra, addig a lányokkal beszélgetésbe kezdtünk a
moziestről.
–
Akkor mit is nézünk este? – kérdezte Ser.
–
Thor: Szerelem és mennydörgés. Megfelel? – vágta rá Ana.
Seronnal
egyöntetűen szavaztunk igennel.
–
Akkor jó, mert már megvettem a jegyeket – nevetett.
–
Készüljetek! – morogta Matt.
Mindenki
a helyére állt. Ketten az ide vezető ösvényhez sétáltak, hogy időben tudjanak
szólni, ha esetleg valaki rajta kapna minket, ketten pedig a fogadásra
készültek fel. Az utóbbit én és Chris hajtottuk végre.
Az
ösvény, amin keresztül ők jöttek, egy ideig kavicsos, majd később inkább bozótossá
vált. A kijelölt ponttól Matt éppen ránk látott, úgyhogy intettem neki, amikor feltűntek
a bokrok közül. Közelebb érve vettem csak észre, hogy egyikük sem viselt
maszkot, feltételeztem, hogy azért, mert nem akartak minket elárulni. Vagy
tapasztalatlanok, és egy cseppnyi elővigyázatosság sincs bennük.
–
Gyertek utánunk. – Intett nekik Chris.
A
fiú arca erőteljesen emlékeztetett valakiére, olyan volt, mint a földre szállt
angyal, a megtestesült tökéletesség a női szemnek. A haja hátra nyálazva, de
nem túlságosan levágva, még oldalt sem. A lány viszont annál igénytelenebbnek
tűnt. A haja zsírosnak látszott a bőrével együtt, és rengeteg pattanás volt
rajta. Teljesen egymás ellentétjei, de úgy néz ki ez a különbség drogban nem
ütött messzire. És nála volt a táska.
–
Üdv! Max vagyok, az átadótok. – Matt mindig valami kamu néven mutatkozott be a
klienseknek. – Ezek itt Lizzy, Jack, Kira és Amy.
–
Sziasztok. Mi Martin és Kitty Foster vagyunk. – Mondta a srác.
A
hangja kellemes volt, sőt. Egyenesen hasonlított Chris hangjára, arra a
szexistára. Mint amikor aktus közben belemorogják a füledbe, hogy „ne hagyd
abba”, amolyan jólesően medvés. És az a kinézet… Ha nem ilyen szituáció lenne, már
rég a nyakán csüngtem volna.
– Kat! – Ser oldalba lökött. – Ne bámult
már! – Mondta, miközben próbált hátra felé tekingetni, mintha hallott volna
valamit. Ekkor kapcsoltam, hogy egész végig a csávót bámultam. Megráztam a fejem, majd koncentrálni kezdtem.
– Tehát, a megrendelt
mennyiséget már feltettük az asztalra. Ha ti kitettétek a pénzt a táskából, megfogjátok
a cuccost, majd Kira és Jack kíséretében távoztok. –
Mondta Matt az utasításokat. A két átvevő bólintott, majd a lány ledobta a
táskát a földre. Porzott. A fiú lehajolt, majd dobálni kezdte a kötegeket az
asztalra. Öröm volt nézni azt a sok pénzt, amit kidobtak nekünk. Végül
felkapták a zacskókat, és hátrébb álltak.
– Köszönjük. – Motyogta a lány, Matt pedig
bólintott.
Chris és én megindultunk, majd egy darabig
kísértük őket. Miután úgy éreztük, hogy már biztonságos távba elhagyták az
épületet, lassan lemaradtunk, és visszafordultunk.
– Ez jól ment. – Szólalt meg Chris,
miközben levette a maszkot.
– Mihez képest.
– Tényleg itt hagysz minket? – kérdezte.
– Nem tehetek mást. A pénz megvan, még
három hónapot tudok itt lenni. Aztán ha kérem, ha nem, akkor is kiraknak. –
Aztán a szóváltás Chris-vel ennyiben is maradt.
Amikor visszaértünk Matt nem győzte
számolni a pénzt. Még ott helyben kiosztotta a nekünk járó részt, és végre
leléphettünk. Még annyit sem mondott, hogy „köszönöm”, mondjuk már megszokhattuk
volna. De néha az ember igenis vágyik a törődésre. Még ha csak csapattársnak is
tekinti a másikat, úgy hiszem mindannyian megérdemeljük.
Mielőtt kiléptünk volna a kivágott
kerítésen, Matt megállított minket.
– Egy ital este a kimenő alatt? –
kérdezte. – Kat leszámolására.
Sosem hittem volna, hogy tényleg elenged. Vagy mégsem, és csak egy színjáték? Nem úgy ismerem, mint aki pár pillanat alatt véget tudna vetni egy éveken át folytatódó, üzleti és baráti kapcsolatnak. De rábólintottam. Legyen meg az öröme, hogy utoljára, egy akció után részegen lát. Mert ugyebár „egy ital nem ital”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése