Első rész - Az álmodó

Cím: Az álmodó

Fejezet címe: Kiszállok!

Kategória: regény

Zsáner: horror, romantikus

Besorolás: -

Korhatár: 16+ 

Leírás: a tizenhétéves Katie szeme felnyílik. Ő ugyan ezt nem csinálja tovább.

Idő: ismeretlen

Helyszín: London, Anglia

Terjedelem: 1909 szó

Oldalak száma (Word - A4): 6,5 (másfeles sorközzel) oldal

Inspiráció: fogalmam sincs(:"DD), továbbá Pinterestről származó képek

Figyelmeztetés: drogok, trágár beszéd, 18+ fantáziálás

Megjegyzés: imádtam ezt a részt írni, egyébként az új design örömére végre ezt is befejeztem, az új kinézetet pedig Leah-nek köszönhetem, amiért ezer hála, mert kipattant egy minimális elképzelés, és Ő lehozta nekem a csillagokat <3 

Kiszállok!

1. Rész

Az utolsó szállítás előtt 3 órával

Kiszállok – leeresztettem a karomat. Matt kikerekedett szemmel bámult vissza rám.

– Micsoda? – megrázta a fejét. Szerintem soha nem gondolta volna még álmában sem, hogy valaha képes leszek ilyenre.

– Jól hallottad, kiszállok – leültem az ágyra. – Egyrészt azért, mert nemsokára tizennyolc vagyok, és kikerülök innen. Szerinted nem vágyom egy normális életre? Másrészt pedig, nem akarok több csalódást okozni Mrs. Doak-nak. Eleget fájt már tőlem a feje.

            Szerintem az összes, még megmaradt agysejtje most a semmibe szállt. Aztán hirtelen rekedt nevetés tört elő a torkából.

– Neked normális élet? Drágám, ebből már csak akkor tudsz kiszállni, ha kimúltál! – Azzal vonult is volna ki a szobából, de becsaptam előtte az ajtót.

– Ide figyelj Matthew. – Ahogy kimondtam a teljes nevét rájött, hogy nem viccelek. Hatalmasat nyelt. – Nekem ez nem kell többet! Elég volt. Ma még az utolsó szállítást a kimenőben megcsinálom, és befejeztem. Veled is, és ezzel az egésszel is. Ha nem tetszik valami, fel lehet dobni, de akkor te is ugyanúgy járnál, mint én.

            Megint kacagott. Azt hittem orrba vágom.

Megrándult egy izom az arcomon, a keze ökölbe szorult. Most ténylegesen türtőztetnem kellett magamat, mielőtt még nagyobb galibát okozok.

            – Azzal, ha feldobnál nem tudnának mit kezdeni. Ameddig tizennyolc alatt vagyunk, csak javítóintézet!

            – De ha én akkor köplek be, amikor már „felnőttél”, akkor bukta, mehetsz a sittre öcskös. – Erre allergiás. – Azt mondtad, olyan nagy fiú vagy. Szerinted, ha tizenhét évesen lecsuknak, majd, ha tizennyolc leszel szabadulhatsz? Max addig látsz felhőket, ameddig átszállítanak a drogkereskedelemmel gyanúsítottak börtönébe. Vagy ami még ennél is rosszabb, azonnal lecsuknak!

Tudta, hogy általában okosabb vagyok nála, és egyszerűen képtelen volt felfogni a tényt, hogy valahogy mindig ki tudtam vele cseszni. Egy gúnyos mosoly kíséretében kiléptem a szoba ajtaján, majd egyenesen az ebédlő felé vettem az irányt, ahol már Mrs. Doak várt az asztalnál ülve egy tál forró, gőzölgő leves felett. Az enyém is ott volt, pont az övé mellett.

– Szia! – köszöntem rá mosolyogva, majd lepattantam mellé.

– Hogy vagy? Minden rendben? – érdeklődően fordult felém, majd egy bíztató mosollyal átnyújtotta a sót. Tudta, hogy nekem sótlan lesz, hiszen mindent extra sósan szeretek enni.

– Ühüm. – Gyorsan bólogattam, miközben tömtem magamba a folyékony mennyországot. A szakácsuk istenien tudott főzni. Mondjuk a specialitása nem éppen ez volt, de egynek elment.

– Arra gondoltam, hogy a kimenőben elmehetnénk egyet vásárolni. Mit szólsz? – megakadt a torkomon a tészta. Valamit gyorsan ki kellett találnom.

– Hát, Anával megyek moziba – mentettem ki magam. – Persze, csak akkor, ha nem baj.

Muszáj volt valahogy kihúznom magam. A kiskutyaszemek Mrs.Doak-nál mindig beváltak.

– A fene egye meg Kat, hogy tudsz így nézni? – nevetett, aztán magához szorított.

A többiek kívülről ezt teljesen anya-lánya folyamatnak láthatták. De hát most mit is mondhatnék, Christine tényleg olyan volt, mintha az anyám lett volna. Viszont azt még mindig nem tudtam eldönteni, hogy miért ilyen velem. Semelyik másik nevelő és gyerek közt nincs ilyen kapocs, mint ő és én köztem. Furcsa, de jó, mert érzem, hogy van valaki, aki szeret ebben a mocskos világban a függő, drogozó tinédzserek társaságán kívül, és még normális is. 

– Na jól van, kiscsaj, majd beszélünk este. A szokásos idő és hely? – kérdezte, majd kitolta maga alatt a széket és felállt. Csak bólogattam, majd a tányérjával együtt odébb állt.

Kaja után végre úgy éreztem, hogy egy kicsit egyedül tudok lenni. Az intézet világos, kopott fehér falai között úgy éreztem magam, mintha száműztek volna, de korántsem ez történt. Amikor anyám meghalt, magamra maradtam. Apám lelépett egy dollármilliárdos nővel és három gyerekével, aztán amikor kétéves voltam a szomszéd talált rám és a halott anyámra a nappali közepén. Csak bámultam anyut és simogattam, legalább is azt mondták. De ha ők mondták, akkor az biztos így van. Mellesleg a szomszéd aranyos lett volna, és örökbe is akartak fogadni, de valaki csúnyán elbánt velük. Úgyhogy már lassan 15 éve itt rohadok ebbe a semmit, de valamit mégis érő otthonban. Legalább éhen még nem haltam. 

– Hali, Lackwood! – nyitott rám vigyorogva a barátnőm, Seron. 

A mackója, amit mint mindig szorongatott, lassan kidobásra szorult. De ő szerette. Feltehetőleg azért, mert ez volt a legutolsó emléke a szüleiről. Azokról, akik öt évesen ide hozták, mert rájöttek, hogy elég nekik a két gyerek, minek még egy harmadik. 

– Te már megint be vagy bogyózva? – megöleltem. 

– Naná! Reggel, délben, este. Ezzel kelek, ezzel fekszem. –  Nevetett. 

– Eljössz te is mozozni Anával meg velem? – kérdeztem, miközben kicsaptam a szekrényem ajtaját. Filóztam, de nem tudtam dönteni. 

– Hm... – elgondolkozott. – Talán. De még mindig olyan ronda ez a szoba! Miért nem próbálod már kicsit berendezni a saját igényeidnek? Kapjuk a lét, nem esett még le? –  kérkedett, miközben levágta magát az ágyra.

– Már nem sokáig leszek itt, Ser. – Közöltem, majd kikaptam a legelső pólót és nadrágot, ami a kezem ügyébe akadt. 

– Attól még jól érezheted magadat. 

– Az igaz, de ha ki jutok innen, akkor kelleni fog a pénz albira.

Ami azt illeti, igaza volt. Egy kis lóvét igazán rászánhattam volna. A székek és az az egy szem íróasztal már olyan kopottak voltak, hogy rossz volt rájuk nézni. A levegőben csak úgy szállt a por, ahogy végig szántottam az ujjaimmal az alacsony szekrény tetejét. 

– Felbasz, de igazad van. Tényleg rá kéne szánnom egy kicsit, még ha három hónapot is vagyok már csak ebben a kócerájban.

Ser elégedett arccal ült fel az ágy szélén.

­            – Ma van az utolsó szállítás a héten. Ott leszel? – kérdezte. Kissé elkomorodott.

– Nem tudom… – haboztam. – Ott kéne legyek, de már nem akarok.

– Elhiszem, de ha nem jössz el, Matt nem ad egy fityinget sem a részedből. – Felkelt, majd az ajtóhoz sétált, és kinyitotta azt. – Mikor is kezdődik a mozi?

Egy halvány mosoly kúszott a számra.

– Hétkor.

– Ott leszek. – Becsapta maga mögött az ajtót.

Hanyatt vágtam magam az ágyon, és elgondolkodtam. Vajon mi lett volna, ha nem ide kerülök? Van ennél rosszabb is?

 

Két óra múlva, a kiszállítás előtt egy órával

 

– Kat, késtél! – ordított Matt az intézet régi, elhagyatott épülete előtt. Matt mindig ordított, ha úgy tartotta kedve.

A táskámban a két nagy zacskó mari zörgése hallatszódott, ahogy közelebb lépdeltem, de itt már nem volt fontos az, hogy eltüntessem a hangokat.

– Bocs, dolgom volt. – Beálltam a többiek mögé. – De még mindig nem értem, hogy mi a francnak kell egy órával hamarabb kezdenünk.

– Már vagy ezerszer elpofáztam, nem? – képét az enyémbe tolta. Éreztem, ahogy a lehelete az arcomba és az orromba fúródik, úgyhogy inkább elfordítottam a fejem és hátra léptem.

– Tényleg kiszállok. – Mélyen belenéztem a szemébe. A többiek tekintete mind rám szegeződött. Matt pedig bepöccent.

– Azt nem teheted – vigyorgott.

– Na már pedig miért is ne tehetném? – vontam kérdőre.

– Mert azt mondtam. Az egyik legjobb vagy, Katie.

– Az engem nem érdekel. Elég volt. – Azzal kipakoltam a táskából a cuccot, és oda vágtam Matt lába elé.

– Ezt hogy képzeled? – markolt rá a csuklómra, amikor a második zacskót dobtam volna el. – Nem vagyok a kutyád, aki majd boldogan, farkát csaholva visszahozza neked.

Szorított, de nem engedtem, hogy lássa rajtam a fájdalmat. Éjsötét szeme izzott a dühtől, a homlokán patakokban folyt az izzadtság. Tudta, hogy ha elveszít, velem együtt elveszíti a legmegbízhatóbb összekötőjét és terítőjét is.

De még ha meg is tépáz, már megérte a küzdelem.

– Engedd el. – Szólt közbe Christian. Aki amúgy jó srác, és még kedves is tud lenni.

– Nem! És ne gyere közelebb, vagy ki töröm a kezét. – Förmedt rá.

– Matthew, értem én, hogy az egyik legjobb embered, de akkor sem kéne így viselkedned! Mi itt leszünk! – Csatlakozott Ana.

– Mindannyian elmegyünk egyszer, nem igaz? – Matt elengedett, Ana és Seron bólogatott.

– Gyere, Katie ezt az átadást még végig csinálod velünk, és utána szabad vagy. – Morogta, aztán sarkon fordult, és a poros, régi asztalon fekvő papírstóchoz sietett.

Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen fog menni. Vagy ez csak a látszat. Matt szerette a látszatot adni.

– Kik is jönnek ma? – kérdezte.

– Martin Foster és Kitty Foster, egy tehetős testvérpár az LA-ból. Összesen 427 dollárt hajlandóak adni a cuccokért. Eredetileg 400-ért adtuk volna, de ők akarták így. – Morogta Chris a maga rekedtes, szexista hangján.

– Rendben. Készüljetek elő.

Ser kiosztotta a maszkokat, majd mindegyikőnk elvonult a romos ház egyik kis helyiségbe átöltözni. Matt kötelességének látta, hogy megóvjon mindannyiónkat attól, hogy felismerjenek, és ezt tiszteltem is benne, de néha, ahogy pár perccel ezelőtt is, túlságosan elszaladt vele a ló. A kezem sajgott a szorításától, és vörös folt látszódott a helyén, de mit sem törődtem vele. Egy párszor már előfordult.

Miután visszamentünk, már csak negyedóra maradt az érkezésükig. Míg a többiek kipakolták a cuccokat az asztalra, addig a lányokkal beszélgetésbe kezdtünk a moziestről.

– Akkor mit is nézünk este? – kérdezte Ser.

– Thor: Szerelem és mennydörgés. Megfelel? – vágta rá Ana.

Seronnal egyöntetűen szavaztunk igennel.

– Akkor jó, mert már megvettem a jegyeket – nevetett.

– Készüljetek! – morogta Matt.

Mindenki a helyére állt. Ketten az ide vezető ösvényhez sétáltak, hogy időben tudjanak szólni, ha esetleg valaki rajta kapna minket, ketten pedig a fogadásra készültek fel. Az utóbbit én és Chris hajtottuk végre.

Az ösvény, amin keresztül ők jöttek, egy ideig kavicsos, majd később inkább bozótossá vált. A kijelölt ponttól Matt éppen ránk látott, úgyhogy intettem neki, amikor feltűntek a bokrok közül. Közelebb érve vettem csak észre, hogy egyikük sem viselt maszkot, feltételeztem, hogy azért, mert nem akartak minket elárulni. Vagy tapasztalatlanok, és egy cseppnyi elővigyázatosság sincs bennük.

– Gyertek utánunk. – Intett nekik Chris.

A fiú arca erőteljesen emlékeztetett valakiére, olyan volt, mint a földre szállt angyal, a megtestesült tökéletesség a női szemnek. A haja hátra nyálazva, de nem túlságosan levágva, még oldalt sem. A lány viszont annál igénytelenebbnek tűnt. A haja zsírosnak látszott a bőrével együtt, és rengeteg pattanás volt rajta. Teljesen egymás ellentétjei, de úgy néz ki ez a különbség drogban nem ütött messzire. És nála volt a táska.

– Üdv! Max vagyok, az átadótok. – Matt mindig valami kamu néven mutatkozott be a klienseknek. – Ezek itt Lizzy, Jack, Kira és Amy.

– Sziasztok. Mi Martin és Kitty Foster vagyunk. – Mondta a srác.

A hangja kellemes volt, sőt. Egyenesen hasonlított Chris hangjára, arra a szexistára. Mint amikor aktus közben belemorogják a füledbe, hogy „ne hagyd abba”, amolyan jólesően medvés. És az a kinézet… Ha nem ilyen szituáció lenne, már rég a nyakán csüngtem volna.

– Kat! – Ser oldalba lökött. – Ne bámult már! – Mondta, miközben próbált hátra felé tekingetni, mintha hallott volna valamit. Ekkor kapcsoltam, hogy egész végig a csávót bámultam. Megráztam a fejem, majd koncentrálni kezdtem.

– Tehát, a megrendelt mennyiséget már feltettük az asztalra. Ha ti kitettétek a pénzt a táskából, megfogjátok a cuccost, majd Kira és Jack kíséretében távoztok. – Mondta Matt az utasításokat. A két átvevő bólintott, majd a lány ledobta a táskát a földre. Porzott. A fiú lehajolt, majd dobálni kezdte a kötegeket az asztalra. Öröm volt nézni azt a sok pénzt, amit kidobtak nekünk. Végül felkapták a zacskókat, és hátrébb álltak.

– Köszönjük. – Motyogta a lány, Matt pedig bólintott.

Chris és én megindultunk, majd egy darabig kísértük őket. Miután úgy éreztük, hogy már biztonságos távba elhagyták az épületet, lassan lemaradtunk, és visszafordultunk.

– Ez jól ment. – Szólalt meg Chris, miközben levette a maszkot.

– Mihez képest.

– Tényleg itt hagysz minket? – kérdezte.

– Nem tehetek mást. A pénz megvan, még három hónapot tudok itt lenni. Aztán ha kérem, ha nem, akkor is kiraknak. – Aztán a szóváltás Chris-vel ennyiben is maradt.

Amikor visszaértünk Matt nem győzte számolni a pénzt. Még ott helyben kiosztotta a nekünk járó részt, és végre leléphettünk. Még annyit sem mondott, hogy „köszönöm”, mondjuk már megszokhattuk volna. De néha az ember igenis vágyik a törődésre. Még ha csak csapattársnak is tekinti a másikat, úgy hiszem mindannyian megérdemeljük.

Mielőtt kiléptünk volna a kivágott kerítésen, Matt megállított minket.

– Egy ital este a kimenő alatt? – kérdezte. – Kat leszámolására.

Sosem hittem volna, hogy tényleg elenged. Vagy mégsem, és csak egy színjáték? Nem úgy ismerem, mint aki pár pillanat alatt véget tudna vetni egy éveken át folytatódó, üzleti és baráti kapcsolatnak. De rábólintottam. Legyen meg az öröme, hogy utoljára, egy akció után részegen lát. Mert ugyebár „egy ital nem ital”.